1991-ben rendezték meg először az idősek világnapját, azóta minden év október első hétfőjén emlékezünk meg a környezetünkben élő szépkorúakról.
Ennek megfelelően intézményünkben is már hagyománnyá vált, hogy évente egy alkalommal ünnepséget rendezünk azért, hogy kifejezzük hálánkat, tiszteletünket és megbecsülésünket azon lakók iránt, akik hosszú élet munkáját, tapasztalatait tudják maguk mögött. Az ünnepség ideje alatt a köszöntőbeszédet követően több vers is elhangzott, valamint örökzöld dallamok csendültek fel. Zárásként az ünnepelteket és a műsorban szereplő ellátottakat is megvendégeltük. A meggyes-vaníliás pudingot jó étvággyal fogyasztották el. Az ünneplés jó hangulatban telt.
Záró gondolatként az időskor különlegességét egy rövidke kis párbeszéd segítségével mutatnám be.

Egy este egy unoka a nagyapjával beszélgetett, egyszer csak hirtelen megkérdezte:

– Nagyapa, hány éves is vagy?

A nagyapa így válaszolt:

– Hadd gondolkozzam egy kicsit! A televízió, a gyermekbénulás elleni védőoltás, a fénymásoló gép, a kontaktlencse és a fogamzásgátló tabletta előtt születtem. Nem volt még radar, hitelkártya, lézersugár és pengekorcsolya. Még nem találták fel a légkondicionálót, a mosogatógépet, a szárítógépet (a ruhát egyszerűen kitették száradni a friss levegőre). Az ember még nem lépett a Holdra, és nem léteztek sugárhajtású utasszállító repülőgépek. Nagyanyád és én összeházasodtunk és azután együtt éltünk, és minden családban volt apuka és anyuka. Én a számítógép, a kétszakos egyetemi képzés és a csoportterápia előtt születtem. Az emberek nem analizáltatták magukat, legfeljebb amikor az orvos vér- vagy vizeletvizsgálatra küldte őket. 25 éves koromig minden rendőrt és férfit ‘uram’-nak szólítottam, minden nőt pedig ‘asszonyom’-nak vagy ‘kisasszony’-nak. Párjuk a galamboknak és a nyulaknak volt, de nem az embereknek. Az én időmben, ha egy hölgy felszállt az autóbuszra vagy a villamosra, a gyerekek és a fiatalok mindenki másnál hamarabb álltak fel, hogy átadják neki a helyüket, de ha állapotos volt, a helyére kísérték és – ha kellett – megváltották a jegyét és odavitték neki. A nő elsőként lépett ki az ajtón. Alátolták a széket, hogy leülhessen. Egy férfi sosem üdvözölt úgy egy nőt, hogy ne állt volna fel, ha éppen ült, kinyitotta előtte az autó vagy bármi más ajtaját, és a férfi segített neki levenni a kabátját. Az én időmben a szüzesség nem okozott rákot, és a családi erény bizonyítéka volt a lány tisztasága a férj számára. A mi életünket a tízparancsolat, a józan ész, az idősebbek és az érvényes törvények tisztelete szabályozta. Bennünket megtanítottak arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között, és hogy felelősek vagyunk tetteinkért és következményeikért. A komoly kapcsolat azt jelentette, hogy jóban voltunk unokatestvérekkel és barátokkal. Ismeretlen volt a vezeték nélküli telefon, a mobiltelefonról nem is beszélve. Sosem hallottunk sztereó zenéről, URH rádióról, kazettákról, CD-ről, DVD-ről, számológépekről. A ‘notebook’ jegyzetfüzet volt. Az órákat naponta felhúzták. Semmi digitális nem létezett, sem órák, sem világító számos kijelzők a háztartási gépeken. Gépeknél tartva: nem voltak pénzkiadó automaták, se mikrohullámú sütők, se ébresztőórás rádiók. Hogy videomagnókról és videokamerákról ne is beszéljünk. Nem léteztek azonnal előhívott színes fényképek. Csak fekete-fehér képek voltak, előhívásuk és másolásuk több mint 3 napig tartott. Színes képek nem léteztek. Nem hallottunk McDonald’sról, se az instant kávéról, se a mesterséges édesítőkről. Az én időmben a fű olyasmit jelentett, amit nyírtak, nem szívtak. Mi voltunk az utolsó nemzedék, amely azt hitte, hogy egy asszonynak férjre van szüksége ahhoz, hogy gyereke legyen. És most mondd, szerinted hány éves vagyok!

– Hát, nagyapó, biztosan több, mint 200! – felelt az unoka.

– Nem, kedvesem, csak 60!

Miniska Zsejke: Az örök fiatalság

Az idő…az idő csodákat művel,
Sebeket gyógyít, bánatot küld el,
Új hónapot, évet, évszakot hoz,
Szomorúságot vagy örömet okoz.
Az idő múlik, de kit zavar?
Miért ne múlhatna, ha akar?
Hisz mindig ragyog majd napsugár,
S Időtől függetlenül énekel a kismadár.
Múljon az idő, engem nem zavar,
Múljon csak, múljon, ha akar.
Az idő, mint egy drágakő,
Mint a boldogság, csak eljő.
Egyformán szép minden kor,
Mert mind az életről szól,
Mindegy, hogy idős vagy fiatal,
Csendes, vagy erős a zivatar.
Hisz a fiatalság el nem múlhat,
Ez egy örök igazság, mit mindenki tudhat.
A fiatalság minden embernek megmarad lélekben,
Csak több tapasztalata lesz az életben.


A lelki fiatalság nem a gyerekeké,
Hanem csak a jó embereké,
Hiába idős a boldog ember,
Ha rendelkezik ugyanannyi életkedvvel.
Átéltek már sokféle rendszert, rengeteget,
Megismerték a különböző ,,embereket”.
Az idő csodálatos, az idő tapasztalat,
De lelkében az ember mindig fiatal marad.
Oly csodás mikor új életet adhat,
Mikor egy kis unokát kaphat,
Mindezt az idő teszi lehetővé,
De nem tehető mindenért felelőssé.
Példaképül szolgálni az előző nemzedéknek,
Olyan embernek lenni, kire felnéznek,
Utat, célt, jövőt mutatni a gyerekeknek,
Komoly feladat ez az idős embereknek.
S hogy mekkora boldogság, idősnek lenni,
Célokat az életben megvalósítani,
Nem kell más, egy kis idő csak
Megmutatni az utat a fiataloknak.

O. E.